Kertrendezést vállalunk.

Az ugye minden kutyás számára csak költői kérdés, hogy kutya vagy kert. De azért szomorú vagyok. Hiányoznak a  reggeli napfelkeltés kávézások a teraszon, meditálva az élet nagy dolgain, vagy épp semmire se gondolva, Minap egyik gyermekem megkérdezte, hogy nyugdíjasként mit tudok csinálni egész nap. Mit is? Felkelek, irány a fürdőszoba. Gondolom az teljesen logikus, hogy ottani tevékenységeket nem ajánlott egyedül végezni, legalább két négylábú szükségeltetik, nehogy belefulladjak a wc-be, vagy leszúrjam magam a fogkefével. Harmonika ajtó lévén, esélyem sincs a magányra, mert símán rámtörik, méltatlankodva, hogy merem elutasítani a védelmet. Az ugye ismerős a netről, hogy macsekok tekerik a wc papírt. Hát akkor még nem láttátok Happyt, aki egyetlen óvatlan pillanatban lekapja az egészet és fején a lerántott törölközővel, szájában a gurigával végig rohan a lakáson magával rántva a rongyszőnyeget, amibe beakadt a körme. Horrorisztikus látvány, elhiheted.  Utána  kávéval a kezemben végig sétálok a tavaly még kertnek nevezett háborús zónán. Le nem ülhetek, mert akkor az a bizonyos valaki, rögtön a nyakamba ugrik, hogy ő miért nem mérgezheti magát, tehát  fejem fölé emelt pohárral néha gyorsan belekortyolva kifejlesztettem erre is egy technikát, ezzel letudva a reggeli tornát is. Szóval sétálok, kávézgatok, felmérem a károkat  és közben szidom az anyját, meg magamat, és nosztalgiázom, hogy bezzeg Pabi. Na ő sem volt semmi, de azért 4 év távlatából minden emlék úgy megszépül. Különben is, vadászkutyához illően csak a csapásokon, akarom mondani a kerti utakon közlekedett. Happy ellenben kotorék, bár husky ősökkel is dicsekedhet a sok egyéb mellett. Szóval kávézás után visszaépítem a tegnap épp negyedjére lebontott sziklakert minden egyes kövét, összeszedem a kövirózsákat de most  kitolok vele, lefedem az egészet csirkehálóval.Mivel a gyümölcsfák kérge épp olyan jó rágcsa, mint a sziklakert növényei,

 a fák köré is megy a drót, most már  tényleg úgy nézünk ki, mint egy menekült tábor.Utána betemetem a gödröket, és visszahordom az éj leple alatt kihurcolt még talán használható tárgyakat, nehogy megint megkérdezze a szomszéd mikor lesz a garázsvásár. Utána megyünk sétálni. A nap egyik fénypontja. Mármint nekik. Pablo, félretéve minden iskolázottságát,  húz, mint az állat, Happy cikk-cakkban rohangál, hogy aztán 100 km/H sebesség  mellett fékezés nélkül leblokkoljon  előttem, próbára téve a reflexeimet. Arról, most nem mesélnék, mi történik a mezőn, az egy külön történet. Elég annyi, hogy minden érzékszervem tökéletesen kifinomult, már előbb észreveszem a macskát vagy a döglött vakondot.  Ha mégsem, akkor fürdés. Pabi csak a megszokott falkával van jóban, idegen kutyákat potenciális ellenségnek néz, akiktől muszály Happyt megvédeni, az sem baj, ha az illető eb kétszer akkora. Sőt, abban van a kihívás.  Hazaérünk, kaja. Mindenkinek meg van a helye. Happy a konyhában, Pabi a teraszon, én a galéria lépcsőjén. Ott nem ér el. Ami nekem nem sikerült négy év alatt, az Happynek kb egy hétbe telt, Pablot leutálta az ágyról. Annyi a hasznom, hogy több helyem van. Még. .. Nagyon könnyen visszahívható, ami pozitívum, de  bizonyos szavakkal értelmezési problémái adódnak. A "fujj"-ra például rögtön levágja magát,  az ő olvasatában ez a "fekszik",

........A"nem"szócska hiába hangzik el naponta több százszor, az agyának az a része, ami ezt rögzítené, kikapcsol. ..Pablo csínytevései csak a távollétemre korlátozódtak, ő volt a "mármeginmicsináltál?" Happy a"mármeginmicsinálsz?"....Néha olyan, mint egy kis tündér. Ehhez el kell, hogy aludjon. ... Szóval szívesen kölcsönadok egy  kertásásban, gyomlálásban,  sőt rovarritkításban is gyakorlott kajában nem válogató már majdnem 4 hónapost pár napra, "nem rágok csak nyelek" jeligére.