Köszönet

Mira 2, és unokám Tomi

  Szeretném megköszönni a rengeteg  érdeklődést, együttérzést, segíteni akarást.Volt aki szállítást ajánlott fel, volt aki éjszakai állatorvosi elérhetőséget, de a legmeghatóbb egy kislány volt, aki felkínálta 2.ooo.-ft zsebpénzét, hogy vigyem Pablót állatorvoshoz, és elnézést kért, hogy csak ennyit tud felajánlani. Megtapasztaltam, milyen jó egy közösséghez tartozni. A kutyások megosztják a társadalmat. Az úgynevezett "normális" emberek nem értik, valaki hogy tud éjszaka virrasztani egy beteg kutya mellett, hisz az "csak egy kutya". Hogy tudja telepakolni a hűtőjét kutyakajával, míg magának alig marad. Hogy hitelt vesz fel egy kutya gyógyítására, hogy a vadiúj, szülinapra kapott irhabundájába csomagolja az elgázolt, vérző kölyökkutyát, és összeveszik a családtagjaival, akik szerint ez már beteges.  Igen, sokak szerint ez nem normális. De hál'Istennek vannak, akiknek ez a természetes, és örülök, hogy közöttük lehetek.  Sokan kérdezték: legalább megállt a sofőr? Ugyan már! Ő a "normálisak" közé tartozott.........................................................

Három lábon rohangál.

Egyébként egy ronda kis dög. Három lábon rohangál, időnként Superman-nek képzeli magát és leugrik az ötödik lépcsőfokról, hogy megugassa a postást. Persze, hogy dagad a lába, ráadásul még krátereket nyal bele. Kezelni nem hagyja. Egy veszettség oltásnál olyan műsort adott elő, hogy a bika megirigyelte volna az arénában. Most készültem. Betadint átöntöttem  pici szórófejes flakonba, becsúsztattam a pólóm ujjába. Kivártam, amíg lankad a figyelme. Ágy úszik, konyha úszik, sebbe egy csepp se. Déjá vu érzés. Pár hete üvegbe lépett, akkor is előadta. Legalább egy lotto  négyes kellene, hogy naponta kutyadokihoz menjünk sebkezelésre. Hogy gallért rá? Felejtsük el. Két napig volt rajta, akkor még sokat aludt. Harmadik  nap romokban a szoba......

mancs 6.nap.már ilyen szép /vagy ilyen ronda?/

Harmincöt éve kutyázom. Németjuhászokat tenyésztettem. Tenyésztettem, nem szaporítottam. Munkavizsgájuk volt, kiállításra jártunk. Vezettem le szüléseket, ápoltam kamion által elgázolt kölyökkutyát, kezeltem vágott, szúrt, harapott sebeket. Elvállaltam, befogadtam családtagjaim otthagyott, ismerőseim megunt kutyáit, ugyhogy a németjucik mellett volt spániel, vizsla, német vizsla, sőt rövid ideig egy bernáthegyi is, őt párom hozta haza. Regényt tudnék írni róluk. És most itt állok ezzel a kis elfuserált kopóimitátorral, és azon gondolkodom, hol rontottam el ? Talán túl közel engedtem a komfortzónámhoz? Szinte szimbiózisban élünk. Ismerem a reakcióit, tudom mit fog tenni a következő másodpercben. A heti kényszerpihenő alatt a helybenmaradást  gyakoroltuk, meg a földről "kajafelnemvevést". Rafinált. Tudja, hogy megkapja utána. Nem vennék rá mérget, hogy utcán is megteszi, ott nem kapja meg az otthagyott  disznóságot. Mondtam neki, leveszem róla a kezem. Jövő héttől írhatja egyedül a hülye blogját...........................................................

................................................................................................................................Kicsit nosztalgiázom. Pablo elötti két utolsó kutyám. Egy német és egy belga.  Mert mindig ketten voltak minimum....  Mit mondana erre a képre Pablo? ...-

"Németjuhász az ágyon? Ejnye-bejnye! És még én vagyok elkényeztetve?!"................ /Mellesleg  tényleg nem emlékszem, hogy  került az ágyra, mert ő kinti kutya volt, és fakír, mert órákig rohangált egy sündisznóval a szájában/     Gondolom  már észrevettétek, vesszőparipám a kullancsok elleni védekezés. Hát miatta. Ő babéziában hunyt el három éve.                                    

Mira és a sünije

Dézi a belgajuhász